Az elmúlt hetekben egy bukott, kivégzett lázadóvezér maroknyi megmaradt híve a népharag elől az egykori vezető anyjának lakásában bújkált. Fecsegtek egymás között mindenféle meséket a vezető feltámadásáról, többen közülük azt is hinni vélték, hogy találkoztak vele, sőt hogy némelyek állítólag látták is felmenni az égbe. Ezen nyilvánvaló ostobaságokkal valószínűleg csak saját jelentéktelenségük és teljes politikai bukásuk feletti szégyenüket próbálták leplezni. A Jézus-hálózat valódi célja azonban nem kevesebb, mint a világ feletti uralom megszerzése volt. Nem érték be annyival, hogy néhány jobb sorsra érdemes zsidót elszédítettek, valódi céljuk az évezredes zsidó nemzeti identitás, a Mindenhatóhoz fűződő kivételes nemzeti kapcsolatunk lerombolása és az általuk terjesztett multikulturális téveszmék, az úgynevezett Jézus-terv világuralomra juttatása volt.

Ötven nappal a bukott vezető szégyenteljes halála után azonban, egy viharos, szeles napon levetkőzték a szégyenüket és megjelentek a főváros egyik forgalmasabb terén. Szemtanúk elmondása alapján lángoló szarvakra emlékeztető, furcsa képződményt hordtak a fejükön, többek szerint ittasak is voltak. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy Kéfás nevű vezetőjük a nyilvánossághoz fordulva beszédet intézzen az összegyűlt tömeghez. Valószínűleg a részegség lehetett az oka, de nem a mindenki által érthető görög nyelven kezdett beszélni, hanem - méd informátorunk elmondása szerint - a kevesek által használt méd nyelven. Júdai forrásaink azonban júdai dialektusban hallották megszólalni, talán a részegségtől összefolyó szavak értelme nem volt mindenki számára tiszta.

Egy régi kommunikációs bonmot szerint az a párt, amelyik öt szóban nem képes üzenni a választóknak, az jobb, ha el sem indul a választáson. A gyakorlatias politikus gyermeknek nézi a választóit, mert így tudja a legtöbb embert megszólítani. Nem kellenek a bonyolult összefüggések, számok, adatok, elemzések, hiszen azoknak a túlnyomó többségét az emberek nagy része felfogni sem tudja. Elég lesz néhány hangzatos jelszó, rövid, ütős, olyan, amire ha a bamba képű választópolgár odafigyel, az arca elpirosul, az egyik keze ökölbe rándul, a másikkal viszont elégedetten csettint, hogy már megint milyen jól megmondták a megmondást.

Ezért aztán a politikai kommunikációt a tíz év körüli gyermekek szellemi és érzelmi szintjére "lövik be" azok, akiknek ezen kommunikációs fogásokkal foglalkoznak. Így lesznek az utcáink tele a "jobbanteljesít", "tiszteletet" valamint az elmaradhatatlan "nehogymá'"-plakátokkal. Valójában egyik sem mond semmit, csak érzelmeket közvetítenek, olyanokat, amikkel a kommunikációs agytrösztök szerint a lakosság legiskolázatlanabb része is könnyen azonosulni tud. Nem számít, ha néhány értelmiségit elveszítünk, annak a többszöröse fog visszajönni a cső másik végén, a 8 általánost (sem) végzettek között.

Ha az ember fia az informatika kihívásokkal teli világában dolgozik és különösen ha már összehordott magának ebben a világban némi igazolható tapasztalatot nagyobb projekteken, jobb ha felgyűri az ingujját, bemosakszik és felkészül arra, hogy előbb vagy utóbb heti rendszerességgel kapja majd az állásajánlatokat a szakmai közösségeket építő oldalakról (nem, ez itt nem a reklám helye, úgyis tudjuk, melyikről van szó). Meg kell tanulnia, mi az a hideg megkeresés, hogy garmadával jönnek majd a "kiválóan illeszkednél a csapatunkba"-stílusú levelek az ember szakmai tudásáról, hozzáállásáról, tapasztalatairól és szorgalmáról minimális információval sem rendelkező fejvadászoktól. Hozzá kell szoknia, hogy ebben a világban a mézesmadzagot "inspiráló környezet"-nek, "kihívásokkal teli munkakörnek" hívják, miközben az egész hajcihő mögött mindössze az a profán ámde örömteli tény áll, hogy az informatikai iparágban sok szereplő hirtelen túl nagyra nőtt és a beérkező igényeket kínkeservesen sem tudják a rendelkezésükre álló fejlesztőkkel, tesztelőkkel, projektmenedzserekkel kielégíteni.

Hellyel-közzel ezt az iskolát kellett kijárnom nekem is. Egy kolléga meghívót küldött erre az oldalra, én regisztráltam, becsülettel kitöltöttem hogy hol dolgozom, milyen munkakörben, milyen tapasztalataim vannak, milyen iskolákat végeztem (halkan megjegyzendő, hogy erre amúgy csak a pályakezdők esetében kiváncsi bárki is), milyen eszközökkel-technológiával mennyit dolgoztam, milyen nyelvtudásom van (az igazsághoz konokul és vastag nyakkal ragaszkodó kálvinistaként a teológián megszerzett óhéber, ógörög és latin nemtudásomat is említve), és némi naiv rácsodálkozással kellett tapasztalnom, hogy egyszeriben csak elkezdtek csőstől jönni az efféle megkeresések. Nem csoda: visszatekintve szinte ideális senior-paraméterekkel bírtam egy fejvadász szemében. 15 éves szakmai múlt, vezetői tapasztalatok, felelős embereket igénylő és presztízsértékű projektek, a legmodernebb trendekbe simuló, divatos technológia napi szintű használata. És ami a legfontosabb: akkor már 3 éve dolgoztam azon a munkahelyen. Valahogy az a képzet alakult ki ebben a szakmában, hogy aki már 2 éve dolgozik egy helyen, az bizonyosan kezd "ráunni" a munkakörére és szabadabban elcsábítható. Márpedig a senior nagyon kell, főleg ahol a szakmányban érkező fejlesztők munkájának koordinálása és egy mederbe terelése a projekt szempontjából fontos lehet. Így aztán hetente kaptam legalább 3-4 megkeresést.

Hat hét az összesen - gyors fejszámolás - 42 nap. Azóta vagyok elzárva kollégáktól, családtól, barátoktól, tulajdonképpen mindenkitől. Home office, izoláció, úgynevezett szósül disztenszing, néha magányos séták a környező erdőkben. Mármost 40 nap ugyebár Krisztusnak is elég volt a pusztában való böjtölésből; én ezen már kettővel túl vagyok és még csak a Sátán sem akart eddig megkörnyékezni azzal, hogy nekem adja a világot, ha imádom őt.

Lassan peregnek a napok. Homokórák homokszemeiként, egyik a másik után. Mind ugyanolyan, szürke, egységes. Ott tartok, hogy eseményszámba megy, amikor kiugrom a "közeli" boltba elintézni a heti bevásárlást. A "közeli" bolt három és fél kilométerre van, az oda vezető út kis erdőcskék, kisebb-nagyobb dombok mellett vezet el, így ki tudom használni az alkalmat arra is, hogy átmozgassam a sok ülésben elmerevedett tagjaimat, felfrissítsem a tüdőmet és összességében jobb hangulatba kerüljek. Van az út mellett egy párszáz méteres szakasz, ahol az út jobb oldalán egy kis domb magaslik, rajta kis fenyőerdő. Amikor elmegyek mellette, a dombról legördülő hűs szellő friss erdőillatot hoz magával, ez több órára fel tud vidítani. Ezért aztán akkor is végigjárom ezt az útvonalat heti 4-5 alkalommal, ha semmit sem kell vásárolnom. Ilyenkor csak megkerülöm a boltot és hazafelé veszem az irányt. Vagy épp továbbmegyek, megkerülöm ezt az egész kisvárost és egy körülbeül kilenc kilométert kóstáló útvonalon megyek haza. Mozgás, friss levegő, némi napfénybe csomagolt D-vitamin - mi kellhet még?

A család persze hiányzik nagyon. 1300 kilométer választ el tőlük.Ők otthon karantémáznak, én itt, az "igazi Északon". Amikor októberben kiköltöztem még úgy volt, hogy hamarosan jönnek ők is utánam. Azóta ez a terv már többször változott, de a kegyelemdöfést a járvány adta meg neki. Úgy tűnik, hozzá kell szoknunk, hogy egyelőre két országban élünk: én "upphon", ők pedig otthon. Amíg lehetett utazni, ez nem okozott megoldhatatlan problémát, de most hogy 2 hónapja nem láttam őket személyesen, egyre fájóbb ez a helyzet. A köldökzsinór természetesen az Internet. Kipróbáltuk már csevegő- és videokonferencia-programok garmadáját. Sokkal könnyebb lenne velük átvészelni ezt az időszakot, tartani egymásban a lelket, néha türelmetlenül, néha veszekedve de mégiscsak együtt.

Hát most írok. Gondolatokat, érzéseket, ami csak jön. Lesz politika is, hisz' meglehetősen érdeklődő vagyok e tekintetben. Lesz szó svédekről, informatikáról, hitről, családról, hazáról, értékekről és értéktelenségről. Kommentelni szabad, de aki nem tud kulturáltan beszélgetni vagy személyében sérteget illetve minősít bárkit is, azt kivágom innen mint a huzat, ebben nem lesz elnézés.

Isten, áldd meg a magyart!