Egy régi kommunikációs bonmot szerint az a párt, amelyik öt szóban nem képes üzenni a választóknak, az jobb, ha el sem indul a választáson. A gyakorlatias politikus gyermeknek nézi a választóit, mert így tudja a legtöbb embert megszólítani. Nem kellenek a bonyolult összefüggések, számok, adatok, elemzések, hiszen azoknak a túlnyomó többségét az emberek nagy része felfogni sem tudja. Elég lesz néhány hangzatos jelszó, rövid, ütős, olyan, amire ha a bamba képű választópolgár odafigyel, az arca elpirosul, az egyik keze ökölbe rándul, a másikkal viszont elégedetten csettint, hogy már megint milyen jól megmondták a megmondást.
Ezért aztán a politikai kommunikációt a tíz év körüli gyermekek szellemi és érzelmi szintjére "lövik be" azok, akiknek ezen kommunikációs fogásokkal foglalkoznak. Így lesznek az utcáink tele a "jobbanteljesít", "tiszteletet" valamint az elmaradhatatlan "nehogymá'"-plakátokkal. Valójában egyik sem mond semmit, csak érzelmeket közvetítenek, olyanokat, amikkel a kommunikációs agytrösztök szerint a lakosság legiskolázatlanabb része is könnyen azonosulni tud. Nem számít, ha néhány értelmiségit elveszítünk, annak a többszöröse fog visszajönni a cső másik végén, a 8 általánost (sem) végzettek között.
Ezen az úton indult el a mi állampártunk újrafaragott kommunikációja is valamivel több, mint tíz évvel ezelőtt (oppardon, majdnem elfelejtettem: ma tíz éve kományoznak). Hangzatos jelszavak, egyszerűen, mindenki által érthetően, az adatokat érzésekre cserélve, az azonosulás csalfa élményét kínálgatva a politika használtáru-piacán. Hogy miniszterelnökünk egyik csaknem elfeledett beszédrészletét idézzük: "Hagyják figyelmen kívül, amit mondok a kampányban. /.../ Ez nem bonyolult - azt mondjuk az embereknek, hogy visszaállítjuk a nemzet nagyságát".
Az utóbbi időben azonban úgy tűnik, hogy vagy a tíz év körüli korosztály szellemi szintje kezdett rohamos apadásba, vagy egy sosem látott, új kommunikációs csodafegyver került elő a sublót mélyéről, mindenesetre erőst úgy tűnik, hogy e becélzott szellemi közeg és vele az általános kommunikációs színvonal előbb fokozatosan, majd egyre gyorsuló tempóban halad a csecsemőkor felé. Tulajdonképpen egy kommunikációs Benjamin Buttonnal van dolgunk. Az idő előrehaladtával egyre fiatalabb és fiatalabb gyermek lelkivilágára van hangolva ez a szellemi torzszülött. Ha tíz évvel ezelőtt egy kiskamasznak láttuk, a mai akciójuk kapcsán már - mikor is Kovács Zoltán külföldi egyetemi kutatókat szólít fel bocsánatkérésre, ráadásul diplomáciai úton, az állam hivatalos testületeinek segítségével - az állapítható meg, hogy a megcélozni kívánt szellemi közeg egy a dackorszaka közepén járó gyermek gondolkodását tükrözi. A csakazértis, jusztis kisgyermekét. Há' nehogymámég bírálni merészeljen a nyavalyás kutatója, he! Kérjen má' bocsánatot a véleményéért!
A kisgyermek 2 és 4 éves kora között van ebben a korban, utána szépen kinövi, még lesz egy kis fellángolás kiskamaszként, azután - a mélyebb szociális készségek kifejlődésével, az együttműködés megtanulásával, az érzelmi intelligencia növekedésével - ez az önmagába forduló világ végleg eltűnik az egészséges emberekből. A kormányzati kommunikációs stílus azonban épp visszafelé halad. A '98 és 2002 közötti, nagyszájú kamasz már tízévesként futott neki második kormányzásának és innen jutott el a mai szintre, a dackorszakba. Mi lehet a következő lépés, ha ez így folytatódik? Talán a szavak nélküli, dühödt üvöltés, mint a csecsemőé, akinek kiesett a cumi a szájából? Mert erről a vonatról bizony meglehetősen nehéz leszállni. És ha a szellemi mélyrepülés ugyanilyen tempóban folytatódik, lassan felkészülhetünk arra, hogy kormányunk kommunikációs halljakendjeit közösségileg pelenkázhatjuk, orrocskájukat törölgethetjük.
Legalább lesz mire felhasználni azt a százmillió fölöslegesen vásárolt maszkot.