Ha az ember fia az informatika kihívásokkal teli világában dolgozik és különösen ha már összehordott magának ebben a világban némi igazolható tapasztalatot nagyobb projekteken, jobb ha felgyűri az ingujját, bemosakszik és felkészül arra, hogy előbb vagy utóbb heti rendszerességgel kapja majd az állásajánlatokat a szakmai közösségeket építő oldalakról (nem, ez itt nem a reklám helye, úgyis tudjuk, melyikről van szó). Meg kell tanulnia, mi az a hideg megkeresés, hogy garmadával jönnek majd a "kiválóan illeszkednél a csapatunkba"-stílusú levelek az ember szakmai tudásáról, hozzáállásáról, tapasztalatairól és szorgalmáról minimális információval sem rendelkező fejvadászoktól. Hozzá kell szoknia, hogy ebben a világban a mézesmadzagot "inspiráló környezet"-nek, "kihívásokkal teli munkakörnek" hívják, miközben az egész hajcihő mögött mindössze az a profán ámde örömteli tény áll, hogy az informatikai iparágban sok szereplő hirtelen túl nagyra nőtt és a beérkező igényeket kínkeservesen sem tudják a rendelkezésükre álló fejlesztőkkel, tesztelőkkel, projektmenedzserekkel kielégíteni.

Hellyel-közzel ezt az iskolát kellett kijárnom nekem is. Egy kolléga meghívót küldött erre az oldalra, én regisztráltam, becsülettel kitöltöttem hogy hol dolgozom, milyen munkakörben, milyen tapasztalataim vannak, milyen iskolákat végeztem (halkan megjegyzendő, hogy erre amúgy csak a pályakezdők esetében kiváncsi bárki is), milyen eszközökkel-technológiával mennyit dolgoztam, milyen nyelvtudásom van (az igazsághoz konokul és vastag nyakkal ragaszkodó kálvinistaként a teológián megszerzett óhéber, ógörög és latin nemtudásomat is említve), és némi naiv rácsodálkozással kellett tapasztalnom, hogy egyszeriben csak elkezdtek csőstől jönni az efféle megkeresések. Nem csoda: visszatekintve szinte ideális senior-paraméterekkel bírtam egy fejvadász szemében. 15 éves szakmai múlt, vezetői tapasztalatok, felelős embereket igénylő és presztízsértékű projektek, a legmodernebb trendekbe simuló, divatos technológia napi szintű használata. És ami a legfontosabb: akkor már 3 éve dolgoztam azon a munkahelyen. Valahogy az a képzet alakult ki ebben a szakmában, hogy aki már 2 éve dolgozik egy helyen, az bizonyosan kezd "ráunni" a munkakörére és szabadabban elcsábítható. Márpedig a senior nagyon kell, főleg ahol a szakmányban érkező fejlesztők munkájának koordinálása és egy mederbe terelése a projekt szempontjából fontos lehet. Így aztán hetente kaptam legalább 3-4 megkeresést.

Ezek az ajánlatok azonban kivétel nélkül a kukában landoltak. Legtöbbször el sem olvastam őket és erre két jó okom is volt. Egyrészt kifejezetten szerettem a munkahelyemen dolgozni (és a mai napig vallom, hogy Magyarországon nem nagyon kerülhettem volna jobb helyre), egészen kiváló kollégáim voltak, egy rendkívül inspiráló és sok szempontból a kor előtt járó felsővezetői kör, jelentős kihívást jelentő és presztízsértékű feladatok, versenyképes fizetés, szakmai elismertség, szinte fürdőztem ebben a munkában. Élveztem bejárni a munkahelyemre, az ott töltött idő alatt (ami végül 7 esztendőre nyúlt) talán ha 1 vagy 2 napot töltöttem betegszabadságon és az is a gyermekem betegsége miatt volt (márpedig a testi egészségnek legtöbbször lelki okai vannak, de legalábbis nehéz testileg egészséges maradni lelki problémákkal agyonterhelve). Másrészt pedig alapvetően hűséges típus vagyok mind a házasságban, mind a munkában, nem szívesen rúgok fel jól működő dolgokat kalandok kedvéért, mindig is nagyobb kihívásnak tekintettem a kitartást, mint az ágról ágra szökdécselést. Szóval bármennyire is jók voltak a paraméterek, mégsem voltam ideális jelölt. Volt egy szép, udvarias, sablon válaszlevelem ezekre a megkeresésekre, azt másolgattam mindenkinek válaszként, csak a nevet átírva benne.

És miközben élveztem a munkát, rendben volt a magánéletem, szerettem szinte minden percét az életemnek (legyen az munka, magánélet vagy gyülekezeti szolgálat), szép lassan elkezdtek sorakozni a felhők a fejem felett. Ahhoz azonban, hogy ezt megérsük, kicsit vissza kell menni az időben.

Hívő, hitvalló keresztény vagyok, nyakas kálvinista. Annak ellenére, hogy atyai nagyapám református lelkész volt s a családunkban nagyon mélyen gyökerezik a református hagyomány, Isten már felnőtt fejjel, 30 fölött fordította maga felé az életemet. Megtérésem előtt viszont volt életemnek egy nem is olyan rövid szakasza, amikor gyakorló ateista voltam. Baloldali mozgalmak és pártok környékén sertepertéltem, mozgalmárkodtam, még néha tisztségeket is viseltem. Ez az "előző életem" - eltekintve attól, hogy ma alig van már olyan kérdés, amiben egyetértenék akkori önmagammal - egy dologra nagyon világosan megtanított: a magyar politikában az úgynevezett nagy pártok (ez abban az időben az MSZP és a Fidesz kettős csillagát jelentette) egy-két kivételtől eltekintve egy huncut ékezetet sem gondolnak komolyan abból, amit mondanak. Az egész csupán egy színház, miközben a nyers hatalmi és gazdasági érdekeken kívül valójában semmi nem motiválja őket. Testközelből tapasztalhattam meg, hogy a Zuschlag Jánosok és a Szijjártó Péterek pontosan azonos erkölcsi nívót képviselnek, mintha ugyanannak az éremnek két oldalát látnád. Pénz, hatalom - ezért bármire képesek mind. Hazudni, lopni, átverni, erőszakkal lenyomni, okosba' megoldani, alkotmányos költségekért markot tartani, bárkit baksisért elárulni - mindennapos eszközök voltak a kezükben. Trónok Harca live edition. Akkoriban a Fidesz épp a "Polgári Magyarország" később elfelejtett politikai termékét árulta, az MSZP pedig az "Európai értékek" mentén határozta meg önmagát, de mindezek csupán a látványpékség részei voltak, valójában senkiben és semmiben nem hittek soha - leszámítva a hatalmat és a pénzt. Ez belülről nézve különösen hányingerkeltő volt, ezért aztán - ahogy nőttem és nyílt a szemem - egy idő után egyre távolabb kerültem tőlük, majd persze elérkezett a végleges szakítás is. Ezt egyáltalán nem bántam. Hatalmas ballaszt került le a lelkemről azzal, hogy nem kell többé közöm legyen ahhoz a bűzlő mocsárhoz, amit Magyarországon politikának csúfolnak. Akkor már nem akartam senkihez sem tartozni - Jézust kivéve.

Néhány évre rá aztán beiratkoztam a teológiára és sikerült is elvégeznem, mégpedig egészen jó eredménnyel. Lehettem volna református lelkész. Valahol mélyen nagyon is szerettem volna az lenni. Szolgálni a Jót, az egyetlen igazi Jót, hirdetni az evangéliumot - ma is azt gondolom, csodás élet, csodás szolgálat lenne. Ugyanakkor világos volt, hogy ez nem egy göröngyöktől megtisztított, egyenes és sima út - legalábbis nekem nem. Ott volt a családom, a még ateistaként elvett és továbbra is úgy élő feleségem, aki egyértelműen elutasította, hogy nemhívő létére "tiszteletes asszony" legyen belőle - és valljuk be, őszinte és végtelenül becsületes volt ez a véleménye, nem akart képmutatóskodni egy percig sem, a mai napig tisztelem érte. Ott volt a munkám,ahol szintén a helyemen éreztem magam és élveztem minden percét. És végül ott volt az a szikár tény, hogy - mivel a munkám és a család mellett, "távutas" teológusként végeztem - a magyar református egyházban csak akkor lesz szolgálati helyem, ha magamnak "kikaparom". És bármilyen hosszú, évekre elnyúló dilemmát is okozott ez nekem - közel nyolc évig próbáltam megfejteni, hogy informatika vagy lelkipásztorság - valójában ez a mérkőzés már azelőtt eldőlt, hogy kifutottam volna a pályára. De erre csak jóval később jöttem rá, amikor nagyon egyértelmű jelzést kaptam róla.

Volt azonban egy másik momentum, ami úgyszintén nagyot taszított rajtam a végleges döntés irányába. 2018-at írtunk, tavasz volt. Az ország választásra készült és minden látható, hallható, olvasható és szagolható hirdetési felület az épp a bevándorlásból politikai terméket fabrikáló állampárt mindent elnyomó propagandájával volt tele. Én - végzett teológusként - bibliaórát tartottam a helyi gyülekezetben, ahol a téma aktualitása miatt elővettem egy történeti áttekintésben, hogy hogyan alakult a keresztény teológiában az egyén és az állam viszonya a Krisztus óta eltelt 2000 évben. Végigvettük, miként gondolkodtak erről az egyházatyák, a reformátorok, hogyan érdemes ma gondolkodni erről, mit jelent egy plurális demokráciában keresztényként politikai felelősséget viselni. A dolog vége persze az lett, hogy egy kedves gyülekezeti vezetőnk hosszas levélben jelentett fel a gyülekezet presbitériumánál azzal, hogy "bevándorláspárti" véleményt mertem elmondani (értve ezalatt a bibliai álláspontot, valamint az arra épülő, amúgy konzervatív teológiai meglátásokat), hogy ezzel "elemi felháborodást okoztam", micsoda dolog ez kéremszépen, skandallum. Bár egyértelműen igazolható volt, hogy mindaz, amit elmondtam a Szentíráson alapul, ezért aztán semmiféle következménye nem lett az egész történetnek, egy nagyon fontos jelzőlámpa akkor kigyulladt a fejemben. Ez a jelzőlámpa azt villogta, hogy a "politikai kereszténység" nevű termék egyre hangsúlyosabban ott van a keresztény egyházi életben, és az óriásplakátokról ismert úgynevezett keresztény kultúra egyre inkább kezd a bibliai kereszténység fölé kerekedni.

Nem vagyok naiv: akkor már évek óta tudtam, hogy a bibliára épülő - szerintem következetes - álláspontommal kisebbségben vagyok a gyülekezetben és az egész egyházban is, ezért aztán minden egyes alkalommal patikamérlegen mértem ki, hogy mi az, amivel nem sértem meg senki érzékenységét, mégis egyértelműen jelzi, hogy nekünk nem politikusok propagandaszólamaihoz, hanem Krisztus parancsaihoz kell igazodnunk. Ez esetben azonban úgy tűnik, hogy vagy én mértem fel rosszul ezt a lelki határt, vagy a választások miatt csúcsra pörgetett propaganda tette ennyire alacsonyra az érzékenység lécét. Mindenesetre fontos jelzés volt: azt mondta, itt nem Jézushoz kell ragaszkodni, hanem a Párthoz, és akkor minden rendben lesz. Márpedig én nem akartam abba a mocsárba visszatérni, ahonnan nagy fellélegzéssel szabadultam évekkel azelőtt.

Közben mentek a dolgok a maguk rendjén a munkahelyemen is. Jól éreztem magam, jó feladataim voltak, szakmailag megbecsültek. Aztán egy szép napon megérkezett a Nagy Bejelentés: a cég részvényeinek egy tekintélyes részét a tulajdonosok eladják egy hazai kereskedelmi banknak, aki egy befektetési cégen keresztül így jelentős befolyásra fog szert tenni a cégben. A befektetés persze szakmai befektetés, nem válunk teljesen leányvállalattá, nagy önállóságunk marad, vagyis alapvetően nem változik semmi csak az, hogy mostantól el leszünk könyvelve, mint a bankhoz tartozó amúgy igen jelentős méretű cégcsoport egyik képviselője. Ezzel utat kaptunk beszállítóként egy igen jelentős banki fejlesztési projektbe is, szóval alapvetően rózsaszínűnek tűnt a történet.

A bejelentés után pár hónappal tartottuk egyik céges rendezvényünket, ahol a sokadik sör után kötetlenül is beszélgethettünk a felsővezetőinkkel a döntés hátteréről. Kiderült, hogy a döntést nem kis részben az motiválta, hogy "kell valahová tartozni", mert megjelentek a korábban túlzott szakmaisága miatt elkerült IT szektorban is azok a "közeli" emberkék, akik először csak barátilag érdeklődnek, hogy eladó-e a sikeres céged néhány kabátgombért cserébe, később azonban adóhivatali vizsgálatokkal és "egyéb módon" is képesek nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy valóban eladó legyen. Viccelődtünk azzal, hogy az iparági pletykák szerint a T-Systemsben hamarosan 4iG tart a munkaidő, valamint elhangzott az egykor sikeres, később hirtelen elhunyt Welt 2000-es Komáromi András neve is olyan mondatok kíséretében, miszerint "ma az 1-3 milliárd forint bevétel közötti középvállalatok azért hajtanak, hogy ki ne kerüljön be a Forbes-ba, mert ahogy bekerül, azonnal célponttá válik". Vagyis egyfajta védőernyő kellett a cégnek amit a hosszú évekre visszamenő kapcsolatunk miatt ebben a kereskedelmi bankban találtunk meg, remélve hogy annak nagyfőnöke van akkora hal, akivel talán nem mernek nyíltan szembemenni a "közeliek". Egyelőre.

És ekkor a jelzőlámpa a fejemben hirtelen vészvillogó üzemmódba kapcsolt. Azt mondta: te ebben az országban nem lehetsz sem lelkész, sem informatikus úgy, hogy ne kelljen azokhoz igazodnod, akiknek a halálos öleléséből egy évtizede megszabadultál. Nem lehetsz keresztény és nem lehetsz polgár úgy, ahogy azt a Biblia vagy Márai leírta, vagy ahogy a neveltetésed és az erkölcseid diktálják, be kell állnod abba a sorba, ahol pénz- és hatalmi szempontok döntik el, hogy mi a keresztény és ki a polgár. Mert a Párt az, ami minden fölött áll. Bekúszik, beszüremkedik mindenhova. A szakmádba, a hitedbe, a magánéletedbe, a gondolataidba is. Lehúz, mint egy bűzlő, vad ingovány és hiába fulladozol, nincs előle menekvés. Mindenhol ott van. Mindenhová elérnek a csápjai. Lehetne harcolni ellene, de minek: ugyanez az erkölcs van a másik oldalon is. Láttad. Tapasztaltad. És láthatóan ez a báb-állapot tetszik ennek az országnak. Tetszik, hogy nem szabad, mert nem kell neki a szabadsággal együtt járó felelősség. Tetszik, hogy pártbrosúrák mondják meg, mi a kereszténység és ki a keresztény, mert akkor talán az is belefér, akiknek abból áll a kereszténysége, hogy meg van keresztelve. Tetszik, hogy plakátoktól kell rettegnie, mert akkor egy politikusban keresheti a megváltást, nem az egy Megváltóban. Tetszik, hogy szabadon gyűlölködhet, mert mindig lesz aktuális Ellenség. De te, barátom, akinek fontos, hogy megszabadultál, aki nem akarsz szekértáborok lövészárkaiból tüzelni a testvéreidre, a barátaidra, a családtagjaidra, neked itt nincs helyed. Menni kell. Ha meg akarod tartani a hited, a gerinced, szakmai tartásod, a gyerekeid jövőjét, akkor nincs más megoldás. Vérző szívvel, fájó sebekkel, szeretett hazád után mindig visszavágyva, de menned kell. Remélhetőleg nem örökre, csak amíg ez a vak borzalom tart. Hontalan lettél. Politikailag és a hitedben is.

És akkor először - elkezdtem olvasni a rendszeresen érkező ajánlatokat.