Az elmúlt hetekben egy bukott, kivégzett lázadóvezér maroknyi megmaradt híve a népharag elől az egykori vezető anyjának lakásában bújkált. Fecsegtek egymás között mindenféle meséket a vezető feltámadásáról, többen közülük azt is hinni vélték, hogy találkoztak vele, sőt hogy némelyek állítólag látták is felmenni az égbe. Ezen nyilvánvaló ostobaságokkal valószínűleg csak saját jelentéktelenségük és teljes politikai bukásuk feletti szégyenüket próbálták leplezni. A Jézus-hálózat valódi célja azonban nem kevesebb, mint a világ feletti uralom megszerzése volt. Nem érték be annyival, hogy néhány jobb sorsra érdemes zsidót elszédítettek, valódi céljuk az évezredes zsidó nemzeti identitás, a Mindenhatóhoz fűződő kivételes nemzeti kapcsolatunk lerombolása és az általuk terjesztett multikulturális téveszmék, az úgynevezett Jézus-terv világuralomra juttatása volt.
Ötven nappal a bukott vezető szégyenteljes halála után azonban, egy viharos, szeles napon levetkőzték a szégyenüket és megjelentek a főváros egyik forgalmasabb terén. Szemtanúk elmondása alapján lángoló szarvakra emlékeztető, furcsa képződményt hordtak a fejükön, többek szerint ittasak is voltak. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy Kéfás nevű vezetőjük a nyilvánossághoz fordulva beszédet intézzen az összegyűlt tömeghez. Valószínűleg a részegség lehetett az oka, de nem a mindenki által érthető görög nyelven kezdett beszélni, hanem - méd informátorunk elmondása szerint - a kevesek által használt méd nyelven. Júdai forrásaink azonban júdai dialektusban hallották megszólalni, talán a részegségtől összefolyó szavak értelme nem volt mindenki számára tiszta.
Ha lett volna abban a korban úgynevezett konzervatív (mondjuk farizeus-párti) zsidó sajtó, talán így közvetítettek volna arról, ami azon az első pünkösdön, Jeruzsálemben történt. És valljuk be: a mi földhöz ragadt perspektívánkból nézve talán valóban csak annyi látszott az eseményekből, hogy egy kivégzett lázadóvezér híveinek nyilvánosság előtti megjelenése egy új mozgalmat indított el. A mozgalom hittételei alapjaiban támadták a zsidó nemzeti identitást, amely jórészt azon alapult, hogy a zsidó népnek - Isten kiválasztása és az isteni Törvény nyomán - különleges és egyedi kapcsolata van a Mindenhatóval, aminek a Sion hegyén álló templom a jelképe, szinte már biztosítéka (csattanós válasz volt erre a templom alig pár évtizeddel későbbi földig rombolása is a római seregek által). Botrányos, új dolgokat hirdettek: azt, hogy a valódi templom nem a Sion hegyén van, hanem a lelkünkben, hogy mindenkinek - néptől, származástól függetlenül - lehet személyes, bensőséges kapcsolata Istennel, sőt - horribile dictu - hogy Isten maga jött el közénk Jézus képében. A kereszténység első megjelenése egyértelműen botrány volt.
És hogy mennyire botrányos volt nemcsak a megjelenése, hanem az első néhányszáz éves fejlődése is, azt jól mutatja, hogy már a megalakulásától kezdve üldözték. Híveit először csak börtönbe, később oroszlánok elé vetették és az állam általi üldözése tuljdonképpen csak 300 évvel az indulása után szűnt meg, amikor Nagy Konstantin - valószínűleg csak politikai számításból, de - felvette ezt az akkor már nem annyira új vallást.
A kereszténység története számomra két nagyon fontos tanulsággal bír: az első, hogy ezt a vallást ugyanolyan gyarló, önző, sokszor kegyetlen, sokszor hazug, zsarnok, egymást eláruló emberek alkotják, mint a világ kereszténységen kívüli részét. Semmivel sem különb, semmivel sem jobb emberek. Amikor az Egyház hatalomhoz jutott, általában ugyanúgy visszaélt vele ahogy a világi hatalmasságok, amikor vagyont szerzett, ugyanúgy személyes pompára pazarolta ahogy a világi uraságok. A keresztény egyház történetébe nemcsak az üldöztetések, hanem a keresztes háborúk, a vallási kegyetlenkedések és az inkvizíció is beletartoznak. Nem lehetünk büszkék arra, amit a világ lát belőlünk.
A másik, hogy mindennek ellenére ez a keresztény Egyház él. Nemcsak hogy nem tűnt el a történelem süllyesztőjében, de 2000 év távlatából nézve a mai 2 milliárd hívével talán a valaha elindított legsikeresebb "mozgalom", ha annak lehet egyáltalán nevezni. És ez nem lehet véletlen. Nincs az emberiség történelmében még egy olyan mozgalom, ami ennyi évet kibírt volna és 2000 évvel a megalakulása után az emberiség csaknem egyharmadát tagjai között tudhatná. Vagyis akármilyen gyarló, önző, kegyetlen és becstelen emberek alkotják, mégis láthatólag van valami, sőt Valaki, aki megtartja, aki erőt ad neki, aki átvezeti évszázadok sokaságán és akit teljes valójában talán ebben a földi létben soha, de felszínesen is csak akkor érthetünk meg, ha ő maga is ezt akarja. Akkor viszont olyan szabadsággal ajándékoz meg bennünket, ami az egész életünket átformálja: saját tékozló, önző életünktől tesz bennünket szabaddá, hogy mindenféle emberi gyarlóságtól nem akadályoztatva tehessük a jót. Akkor megadja, hogy árvaházakat építsünk, hogy szegényeket és időseket gondozzunk, hogy szállást adjunk az üldözöttnek és ételt az éhezőnek. Akkor valódi atyánkká válik, mi pedig gyermekeivé. Ez az, amiért az Egyház ha nem is büszke, de végtelenül hálás lehet.
Mi ezt a Valakit Istennek hívjuk. Boldog születésnapot, szeretett Egyházam!
